Történetem & ars poeticám

Mező Mariann vagyok, autodidakta képzőművész, lakberendező, egykori divatblogger és két gyermekét egyedül nevelő édesanya.

Éveken keresztül lakberendezéssel és divattal foglalkoztam. Lakberendezőként tereket, divatbloggerként pedig stílusokat, hangulatokat és történeteket kerestem. Mindkettőben ugyanaz vonzott: a vizuális világ, az összhang, a részletek és az a különleges érzés, amit egy jól megválasztott szín, forma, anyag vagy gesztus képes kiváltani.

Mindig is képekben gondolkodtam. Csak egy idő után rájöttem, hogy már nem csupán tereket és öltözékeket szeretnék formálni. Érzéseket szeretnék láthatóvá tenni. És ehhez végül a vászon lett az otthonom.

⸻

Amikor a térből vászon lett

A lakberendezésből magammal hoztam a térérzéket, a kompozíció szeretetét, az anyagok és textúrák iránti érzékenységet. A divatból a színek, a karakter és az önkifejezés szabadságát. A blogolás pedig megtanított arra, hogy egy kép önmagában is képes történetet mesélni.

A festészetben ezek a világok találkoztak. Ma már nem egy szobát rendezek be, hanem egy érzést építek fel. Nem egy outfitet állítok össze, hanem egy karaktert keresek. Nem egy arcot másolok le, hanem egy belső történetet próbálok láthatóvá tenni.

Talán ezért is érzem annyira természetesnek, hogy a munkáim egyszerre hatnak ismerősnek és szabálytalannak: bennük van a klasszikus szépség iránti vonzalmam, de ugyanúgy jelen van a street art spontaneitása, a nyers gesztusok és a tökéletlenség szabadsága.

A festészethez nem megérkeztem. Hazataláltam.

A festészet viszonylag későn érkezett az életembe – de amikor megérkezett, mindent megváltoztatott. Nem úgy kezdtem festeni, hogy tudtam, hová vezet majd ez az út. Csak azt tudtam, hogy amikor ecset van a kezemben, valami bennem elcsendesedik, majd egy egészen más részem kezd beszélni. A festés lassan a saját nyelvemmé vált. Egy nyelvvé, amelyen keresztül kimondhattam azt is, amire szavakat nem találtam.

A művészet számomra nem menekülés az életből, hanem visszatérés hozzá. Megtanított újra kapcsolódni önmagamhoz. Megtanított bízni a megérzéseimben, elfogadni a tökéletlenséget, elengedni azt a kényszert, hogy mindennek előre látnom kell az irányát. És talán mindenekelőtt megtanított arra, hogy mindig lehet újrakezdeni.

Édesanyaként sokáig az élet praktikus oldalának kellett elsőbbséget adnom. Helytállni, gondoskodni, megoldani, továbbmenni. Közben azonban egyre erősebben éreztem, hogy bennem is van valami, ami életre akar kelni. Ez lett a festészet. Nem azért, mert mindent magam mögött akartam hagyni. Hanem mert végre szerettem volna helyet adni annak a részemnek is, amely mindig is ott volt bennem.

⸻

Nem arcokat festek. Múzsákat hívok életre.

Munkáim középpontjában a nő áll. De nem a tökéletes, idealizált női szépséget keresem. Azokat a nőket keresem, akik éreznek. Akik változnak. Akik elvesznek, majd megtalálják magukat. Akik mernek újra hinni, szeretni, vágyni és szabadon létezni. Az erőt. A sebezhetőséget. A szabadságot. Az újrakezdést. Azt a csendes, belső erőt, amely akkor születik meg, amikor végre önmagunkat választjuk.

Egy-egy portré számomra nem egy konkrét személy pontos leképezése. Sokkal inkább egy belső állapot, egy történet vagy egy érzés vizuális lenyomata. A tekintetekben azt a különleges pillanatot keresem, amikor valaki már nem akar másnak látszani, mint aki valójában. Azt szeretném, hogy a képeimben a néző is találjon valamit önmagából.

⸻

Rétegekben gondolkodom

Mixed media munkáimon az akrilfesték, olajpasztell, spray paint, strukturált felületek és impasto találkoznak. Egymásra építem, majd részben visszakaparom, eltörlöm, átírom a rétegeket. Van, amit elfedek, és van, amit szándékosan meghagyok. A klasszikus portréfestészet találkozik bennem a street art nyers energiájával, az absztrakt festészet szabadságával és az anyagok ösztönös játékával. Nem törekszem tökéletes felületre.

Mert az ember is rétegekből áll. A múltunkból, az emlékeinkből, a döntéseinkből, a kapcsolatainkból, az általunk megélt és levetett szerepekből. És ahogy egy festményen sem szeretném teljesen eltüntetni azt, ami előtte volt, úgy az életünk rétegeit sem kell letagadnunk ahhoz, hogy valami új szülessen belőlünk.

⸻

A zene, a mozdulat és a flow

A festészetemhez a zene legalább annyira hozzátartozik, mint maga a vászon. Nagyon muzikális vagyok, és számomra szinte elképzelhetetlen az alkotás zene nélkül. Minden festményemhez kapcsolódik egy meghatározó dal vagy zenei világ – valami, ami megadja az első rezdülést, a hangulatot, a tempót, azt a bizonyos vibe-ot, amelyben a kép megszületik. Van, hogy egyetlen dalt hallgatok újra és újra, amíg festek. Máskor a zene változik velem együtt, ahogy a kép is alakul. A zene segít elengedni a kontrollt.

Akkor festek igazán szabadon, amikor már nem gondolkodom minden egyes ecsetvonáson. Amikor csak érzem. Amikor a ritmus visz. Amikor a testem is elkezd együtt mozogni a képpel. Imádok táncolni, és valójában festés közben sem tudok mozdulatlan maradni. Mozgok, táncolok, szó szerint az egész testemmel festek. Ez számomra nem különálló dolog: a mozdulat ugyanúgy része az alkotásnak, mint az ecset vagy a festék. Talán ezért is érzem úgy, hogy a festményeimben nemcsak színek és rétegek vannak, hanem ritmus is.

A zene megadja a rezgést.
A test megadja a mozdulatot.
A vászon pedig megőrzi mindezt.

Ezért szeretném, hogy amikor valaki találkozik egy képemmel, ne csak lássa azt, hanem egy kicsit érezze is azt a világot, amelyben megszületett. Mert számomra az alkotás nem csendes folyamat. Hanem élet.

⸻

Az én ars poeticám

Hiszek abban, hogy a művészetnek nem mindig kell megfejthetőnek lennie. Nem szeretném megmondani, mit kell látnod egy képben. Azt szeretném, ha éreznél valamit. Ha egy tekintet megállítana. Ha egy szín eszedbe juttatna valamit, amit már rég elfelejtettél. Ha egy képben egy pillanatra magadra ismernél. Számomra a festészet az önazonosságról szól. Arról a szabadságról, amikor már nem azért alkotsz, hogy megfelelj, hanem egyszerűen azért, mert van benned valami, ami formát akar ölteni.

Azt hiszem, a művészet mentett meg. Nem az élet nehézségeitől – hanem attól, hogy többé ne veszítsem el magam bennük. Ma már nem akarok más lenni. Csak önmagam. És talán éppen ezért festek nőket. Mert minden vásznon egy kicsit azt a nőt keresem, aki voltam, aki vagyok, és aki még előttem áll.

A festészet számomra nem lezárás. Hanem folyamatos 'becoming'. Az út önmagamhoz. Rétegről rétegre. Színről színre. Ecsetvonásról ecsetvonásra.

- Mező Mariann